Dávid Anna: A hangya és a tücsök

A hangya és a tücsök

 

   Egy hideg tél után a Nap sugarai lágyan melengették a tücsök ernyedt testét. Megviselte őt a hónapokig tartó vacogás és az éhezés. Mikor a hangya sorsára hagyta, mondván, hogy „nem dolgozott, megérdemli azt is, ha elpusztul”, abban a pár napban azt sem tudta, hogy túléli-e a telet. Egy idő után csak az tartotta életben, hogy bosszút kell állnia a hangyán. 

   Teltek-múltak a hetek, hónapok, és a tavasz lassan nyárba fordult. A hangya az első munkanapját töltötte a mezőn. Tette a dolgát, egymás után cipelte a nehéz élelemmel teli zsákokat a bolyba. Azonban egy idő után valami különöset vett észre. Csönd volt, néma csönd. Máskor a szellő mozgatja a fák leveleit, ezzel susogásra késztetve őket, Nyúl úr tanítja a nyúlfiakat, a többi bogár mind nevetgél, és ami a legfontosabb: pirkadattól alkonyatig zenél a tücskök hangos zenekara. Ez a nap azonban kivétel volt. Nyomasztó csend telepedett az egész környékre. Ahogy a hangya a boly felé menetelt, szembejött vele a katica, és elpanaszolta neki nagy bánatát, mégpedig azt a szörnyű tragédiát, hogy tücsök pajtás a télen elhunyt. A hangya erre a hírre köpni-nyelni nem tudott. Mardosta a lelkiismeret, hiszen ha adott volna neki egy kis élelmet, tücsök pajtás még most is élne. Ekkor döbbent rá, hogy valójában rettenetesen hiányzik neki a tücsök hegedülése. Leült az eddig a hátán cipelt zsákra, és akárhogy is próbálta tartani magát, egy kövér könnycsepp így is végigszántott az arcán, amit ő a lelkiismeret-furdalása miatt forró, égő vágásnak hitt. Pár perc múlva, mintha feléledt volna a mező, hangos zenebona támadt, és maga a tücsök állt előtte.

   – Remélem, hogy tanultál a leckéből, hangya pajtás! – mondta, majd a hátára kapta a hangya zsákját, és elindult vele a boly felé.

   Amaz hosszú percekig nézett a távolodó alak felé, aztán felvette a lábánál heverő hegedűt, amit a tücsök hátrahagyott, és rázendített. 

 

Fotó: Czerovszki Lilian

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.