Horák Zsófia: Az öreg tücsök és a hangya

Az öreg tücsök és a hangya

Beköszöntött a tél. A hangya peckesen járt-kelt meleg szőrmebundájában. Eldicsekedett mindenkinek, hogy milyen jól ment idén az üzlet. 

– Még többet kaszáltam, mint a poloska – mondogatta. 

Amikor látta a tücsköt fagyoskodni a padon, széles vigyor terült szét az arcán. 

– No, mi az Tücsök bátyám, tán fázik? – kérdezte szemtelenül a hangya. A tücsök elmosolyodott, és intett a hangyának, hogy húzódjon közelebb. A hangya kíváncsisága végül felülkerekedett pökhendiségén, és eleget tett a kérésnek. 

– Elmesélem a történetem. Régen kezdtem már a szakmát, sok mesében voltam. Sokat dolgoztam, tudod, elfáradtam és megkeseredett vén tücsök lettem. Már nem megy a munka. Az írók pedig nem térnek ki az olyan lényegtelen részekre, mint a nyugdíj. Őket csak addig érdekeljük, amíg fiatalok vagyunk, használhatóak, és megálljuk a helyünket az irományaikban. Az olyanokat, mint én, kiteszik a mesékből és megfeledkeznek rólunk. A vonót is alig bírom el. ti, fiatalok, segíthetnétek rajtunk, hiszen egyszer majd ti is ilyen helyzetbe kerültök – mondta szomorúan a tücsök. 

A hangya elgondolkodott. Végül úgy döntött, ahogy a legtöbben tették volna. 

“Attól, hogy én segítek egy öregen, millió másik lesz, akin nem tudok. Amúgy miért pont én segítsek rajta? Miért ne más, akinek több pénze van…, mondjuk, a poloska….” –  gondolta és továbbment. 

Pár évtizeddel később, amikor ő is megöregedett, eszébe jutottak a tücsök szavai, akin segített annak idején valaki. Valaki, de nem ő. A hangya tovább fagyoskodott a padon, és visszagondolt régi meleg szőrmebundájára, amelyet zálogba adott, hogy ne éhezzen.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.